Tegnap késő este, amikor jöttem haza, hatalmas köd lepte el Debrecen utcáit. Hazafelé kódorogtam a kihalt, néptelen utcákon. Egyrészt a ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Ez benne az izgalmas. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan, mintha
egy álomban lépkednél. Féltem is egy kicsit a kihalt utcákon, csak a busz meg néhány autó pislákoló fénye tűnt fel néha. De utána már megszoktam, hogy rajtam kívül nem sok mindenki tartózkodik az utcákon. Ezek után már boldogan mentem a ködben és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést a civilizált életben is, amely máskülönben amúgy aggasztóan célirányos. Végre néhány perc egy nagyváros életében, amikor a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmetes és veszélyes is. Sokszor elgondolkodom ilyenkor, hogy túl szabályosan élünk. Mintha az embereket tanítani kellene arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit. Hiszen az élet olyan, mint a zene. Azt is sokkal inkább érzéssel és ösztönszerűen játsszuk, mintsem szabályok szerint. Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal. Mert maga az élet a legcsodálatosabb tündérmese.(Írta: Kiss Gabriella)